Okos telefonok okos használata a kis gyermekes családok körében

Az okostelefon rabsága

Ha belemélyedünk az okostelefonba, nem tudunk közben jelen lenni a gyerek számára. A kommunikáció hiánya pedig nemcsak kellemetlen számára, de az idegrendszeri fejlődésnek sem kedvez.

Manapság sokkal aprólékosabban figyeljük, mindent megkap-e a gyermek, amire szüksége lehet. Korlátozzuk, mennyi cukrot ehet, igyekszünk minél több betegség ellen beoltatni, már csecsemőkorban hordjuk arra a foglalkozásra, amiben leginkább hiszünk a babaúszástól a ringatóig, és persze beszerezzük a legmegfelelőbb játékokat: ki a természetes anyagokból készült egyszerű játékot, ki a rafinált „fejlesztőjátékot” – ami szerintünk a legjobb. A legtöbb ezek közül rendben is van, már ha nem válunk mániákussá, de gyakran elfelejtjük a lényeget.

A lényegről, ami persze a gyerekkel való kapcsolat, sokszor sokféleképp írtunk már, most egy nemrég megjelent cikk nyomán beszéljünk arról, hogyan hat, hogy állandóan rá vagyunk cuppanva okostelefonjainkra. Vajon ott tud valaki lenni a gyerek számára, aki közben fél szemmel a legújabb üzeneteit figyeli? Lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem, csak félünk, hogy rég kicsúszott kezünkből a kontroll, és hogy már nem is tudnánk lemondani róla, még részlegesen sem. Pedig nem is olyan nehéz, csak néhány egyszerű elhatározás szükséges.

Csak rá figyelni, és tényleg figyelni

A healthychildren.org-on megjelent „Kisgyermekes szülők: tegyétek le az okostelefonotokat!” című cikk felhívja a figyelmet, hogy a gyerek agyának fejlődése az első három évben a legintenzívebb, és ahhoz, hogy ez rendben megtörténhessen, leginkább kommunikációra van szüksége. Tehát, amikor arról beszélünk, legyen jelen a szülő teljes figyelmével és érzelmileg is, akkor az nemcsak valami széplelkűsködés, hanem olyan feltétel, ami a gyerek társas és nyelvi fejlődéséhez elengedhetetlen.

Logopédusoktól hallottam, hogy megfigyelésük szerint manapság sokkal több a beszédhibás gyerek, és egyesek szerint ez azért van, mert egyszerűen nem hallanak elegendő élő beszédet. A TV-ből nem ugyanaz a hang jön, még ha felnőttként nem is tűnik fel a különbség, a kortárs kisgyerekek még szintén hibásan beszélnek. Ha ebbe belegondolunk, riasztó, hogy nem beszélgetünk annyit a gyerekkel, nem olvasunk annyi mesét, hogy ő maga is meg tudjon tanulni rendesen beszélni.

Mi kéne az egészséges fejlődéshez? A cikk leginkább az olyan egyszerű, hagyományos játékokat javasolja, mint a kukucs-játék, vagy mikor valamilyen ritmusra összecsapjuk a tenyerünket, tehát olyasmit, amiben egymásra figyelünk, és interakcióba kerülünk egymással. A babával integethetünk egymásnak, puszit fújhatunk, de a kicsit nagyobbacskával is lehet hülyéskedni, gyakran a helyzet adja ezeket, nem feltétlenül előre kitalált játékokról van szó. A kapcsolódás, kölcsönösség, egymásra hatás stimulálja az idegrendszert, és ezt semmi más nem pótolja.

Nézd anya, ott a kutya!

A másik fontos kapcsolódás, mikor együtt figyelünk valamire. Mindenki ismeri, mikor a gyerek mutatja a szülőnek, ami számára érdekes, például a kutyát, markolót vagy bármit. A legtöbb szülő persze odafordul, de ha belevesztünk az okostelefonba, akkor észre sem vesszük, mit mutat a gyerek. Holott ez is fontos a fejlődéséhez, ez adja annak az élményét, hogy együtt vagyunk, kapcsolódunk.

Manapság sokat vizsgálják az ún. ágencia-élményt, mint ami kulcsfontosságú a gyerek önbizalmának alakulásához. Az ágencia-élmény azt jelenti, hogy megtapasztalja a gyerek, hogy képes hatni. Apróságnak tűnik, hogy mutatok a kutyára, mondom, hogy „nézd”, és anya is odafordul, majd ő is reagál valamit rá, már együtt nézzük – de éppen az ilyen kis momentumokból éli meg a gyerek, hogy reagál rá a környezet, és neki is van hatása a másikra.

A játékon és közös fókuszon túl a verbális és non-verbális üzenetek küldése a harmadik, amit a cikk említ, mint amire szüksége van a gyermeknek a fejlődéshez, de nem tudja megadni az anya vagy apa, aki folyton elmerül a telefonjában. Kevesebb a szemkontaktus, kevesebb reakciót kap a gyerek, kevésbé vesszük észre, vele mi van, hogy érzi magát.

Most már egy percre sem lazíthatok?

Nem kell mindig figyelni a gyerekre, és nem kell kidobni a telefonunkat sem. Csak vegyük észre, ha már mindenbe beszüremlett, ha a közös játék közben is ugrunk, ha csipogást hallottunk, ha úgy válaszolgatunk a porontynak, hogy nem rá, hanem a kijelzőre meredünk. Ezek tényleg ártanak a kapcsolatnak.

És egész más, ha azért nem figyelek rá, mert a képernyőt nézem, ami egy rajta kívül eső világ, azaz lélekben nem vagyok jelen, mintha azért nem figyelnék rá, mert tésztát gyúrok. Akkor sincs folyamatos szemkontaktus, de a közös valóságunkban vagyok, tehát jelen vagyok számára. Ő is látja, hogy mit figyelek, és az hogyan alakul a kezeim között. Tehát nem arról beszélünk, hogy folyamatosan csimpaszkodjunk a gyerekkel egymásra, hanem hogy legyünk jelen számára elérhető módon.

 

Ne a technikákra figyeljünk, hanem a kapcsolatra!

A gyerek valaki, akit támogatunk, vagy egy ellenséges kis lény, akit be kell törnünk? Kinek jó hír, kinek rossz: azt fogjunk visszakapni, amit mi gondolunk erről.

Telefonmentes idősávok és helyszínek

Egyszerű döntésekkel javíthat az ember a helyzeten. Az említett cikk telefonmentes időket és helyszíneket javasol. Például jó, ha telefonmentes az elalvás előtti bensőséges időszak, a mese és lefekvéshez készülődés, a közös étkezés, a közös játék. Lehet telefonmentes hely a hálószoba (különösen, ha közös a gyerekkel), de ha ez teljesíthetetlennek tűnik, hiszen a telefon ébreszt reggel, lekapcsolhatjuk a wifit (jé, úgy már sokkal kevésbé érdekes az egész!). De legalábbis az étkezőasztal lehet telefonmentes övezet.

 

Már csak kísérletként is érdemes kipróbálni, képesek vagyunk-e rá, és hogyan hat. Lehet, hogy nemcsak a gyereknek lesz jobb, hanem mi is sokkal kiegyensúlyozottabbak leszünk, mert nekünk is az esik jól, ha ott vagyunk, jelen vagyunk az igazi, valós helyzetben.

Cziglán Karolina
pszichológus